Egy Budapesti kórház szülészetén történt,ha nem hallom,látom nem hiszem el.

hirdetés


Egy Budapesti kórház szülészetén történt,ha nem hallom,látom nem hiszem el.

34334


Egy Budapesti kórház szülészetén történt, ha nem hallom, látom nem hiszem el. Népes, jól öltözött kisvárosi cigány család jött a kismamáért és a babáért a 4 ágyas kórterembe, hogy hazavigyék. A szülést levezető orvos is hamar előkerült – a szülés óta nem látták a szobában – és kezeit dörzsölve ott tüsténkedett a család körül, hogy ugye minden rendben volt, ugye, jó volt az ellátás, ugyebár, khm, meg hasonlók. Ekkor előlépett a családfő és nagy tisztelettel rövid mondókába fogott: egyszerű szavakkal megköszönte az orvos munkáját és átadott neki egy hatalmas díszdoboz desszertet. Az orvos átvette a dobozt, de képtelen volt eltitkolni csalódottságát és kézfogás helyett lekezelően kicsattant: – Jóember ilyenkor nem desszertet szoktak adni a szülésznek! Nagy csend lett. Aztán a férfi csendben megkérdezte: – Bocsánat, hanem mit? – Aki elégedett a munkánkkal, az borítékot ad, kérem szépen! Hagyományosan ez illik. Maguk nem hallottak még erről? Pedig van maguknál szaporulat szép számban! – Bocsánat, ne haragudjon doktor úr és mennyit szoktak adni a népek? – Hát. . . 30-40. 000 forintot. – Értem, elnézést kérek, tudatlan vagyok, de megoldjuk azonnal, engedelmével visszakérném a desszertet. Kivette az orvos kezéből a dobozt, felnyitotta és kivett belőle egy köteg 20 ezrest, majd 2 darabot átadott a kővé vált orvosnak, akin látszott, hogy a rosszullét kerülgeti. A többit zsebre vágta és a család kivonult a kórteremből. A többi kismama a takaró alá menekült, mert majd megfulladtak a röhögéstől.

hirdetés


Posztok
Random Idézet
A történetek sem ott kezdődnek, ahol az első szó elhangzik, vagy az első mondat papírra kerül. Minden történet mögött ezer és ezer előző történet lapul, melyekre talán sohasem derül fény. Nem, nem vesznek el ezek a történetek, csak ott maradnak valahol érintetlen magányban és messzeségben. És fájnak... mindaddig, amíg valaki áldozatot hozva, önmagában ott legbelül, fel nem tör egy pecsétet... Hogy tartottam valaha a szótól: áldozat. Mire figyelhettem akkoriban, hogy nem vettem észre, ez a kulcs. Áldozatot hozni. Magunkból adni, magunkat odaajándékozni. Mindenen túlmutató, mindent felülíró, hatalmas szabadság bennünk, hogy bármikor megtehetjük.
Schäffer Erzsébet